nekem a "tekintetük elopálosodik" rész tetszett nagyon. egy élményről mesélek. sokéve járok egyetemre, azt hsizem 14, és amit persze az elején is mindenki tud, hogy érdemes az órákon odafigyelni, na azt én már tényleg tudom. egyszerűen bemegyek az órára, és onnantól ki van kapcsolva minden más szál az agyamban, 90%-on a tanáré vagyok (100% az a matekverseny). tudom, hogy amit ott nem jegyzek meg, azt sehol másutt nem fogom, mert hogy mikor is tenném. no ezért vagyok baromira megsértődve, ha egy tanár hebeghabog, vagy nem tudja, hogy mit csinál.
egyszerűen becsapva érzem magamat ilyenkor. volt most az előző félévemben egy óra, amikor lényegtelen most, hogy milyen okok vezettek oda, de a saját blogomat kezdtem írogatni órán. naná, hogy tudtam figyelni közben. fél fülemmel, agyam maximum 5%-ával. és így pont jó volt. már tartott ez vagy fél órája, amikor egyszercsak rájöttem, hogy úramisten: ez a koncentrációs szint az, amivel az iskolai éveim alatt én figyelni tudtam. mármint kb 10 éves koromtól kb 25 éves koromig. megéreztem, hogy jé, ez pont az. amikor azt hiszem, hogy figyelek, de szinte semmi értelme. no akkor körülnéztem a 19-20 éves társaságon, és na akkor láttam a sok opálos tekintetet. akkor jöttem rá, hogy ezen mekkorát lehetne valahogy változtatni. és azóta boncolgatom magamban, hogy az oktatásnak mely bugyrában szoktattak rá arra a fajta nemfigyelésre, amit hosszú éveken keresztül figyelésnek gondoltam.