Újra itt vagyok! Újra tanítok középiskolában. Szerencsém volt megint. Amint a harmadik gyerekem betöltötte a két évet visszahívtak tanítani az előző iskolámba. Bölcsibe nem szerettem volna vinni, ezért abban maradtunk, hogy csak pénteken megyek majd tanítani. Így alakult, hogy pénteken zsinórban hét órám volt.
Elhatároztam, hogy megint fogok ide irogatni, de az elmúlt tanévben csak a címszavak gyűltek a jegyzettömbömben. Na, majd most nyáron bepótolom... :)
Többen jelezték, hogy a régi linket már nem élnek. Próbálom megszerezni (van amit már sikerült is) a régi anyagokat a szerverről. Amint meglesznek felrakom őket máshova.
Nem írtam ide jó két éve, mivel gyes-gyeden vagyok, így tanítási tapasztalataim gyűjtögetésére eddig nem volt túl sok lehetőségem. Most viszont az, hogy nagyobbik fiam már elmúlt két éves, jó terepet biztosít, ha nem is a tanításra (tanul magától :)), inkább a megfigyelésre.
Az informatika és a számítógépek fejlődésével szépen bővül a felhasználók köre. Az első gépeket csak pár ember használta, tudta egyáltalán használni. Később az egyetemeken már többen fértek hozzá, de még mindig egyesekkel és nullákkal történt a kommunikáció. A felhasználói felület humánusabbá válásával a középiskolák is beszálltak az aktív felhasználók közé. Hazánkban a nyolcvanas években az általános iskolák is számítógéphez jutottak, tanórákon, szakkörökön használták a gépeket. A színes-szagos grafikus felületek megjelenése az óvodák kakaóbiztos számítógéppel való ellátására ösztönözte az ezredforduló tájékán az illetékeseket.
Szemmel láthatólag most a bölcsiseken a sor. Elkészült hozzá a megfelelő felület. Kényelmes, színes és nem utolsó sorban nagyon intuitív. Ugy hívják, hogy iPod. Főhősünk, Miklós, a kezdeti nehézségeket leszámítva (húsz hónaposan még "gondot okozott, hogy csak egy ujjal érjen hozzá, ne több ponton") teljesen autodidakta módon tanulta meg kezelni. Egy idő után már csak azt kérdezte, hogy "hoj van az ájpom", és játszik most már olyan játékokkal, pályákkal, amiről a legtöbb hozzáértő szakértő állítaná, hogy idegennyelvtudás, olvasni tudás, és/vagy fizikai ismeretek szükségesek hozzá. (pl: Cut the rope). A csúcs talán mégis az volt, amikor múlt pénteken, reggeli után odament a kanapéhoz (ahol az ájpom volt), akárcsak egy bárpulthoz, hanyag eleganciával rákönyökölt, húzott, majd bökött egyet-kettőt az iPodon és azt mondta nagy boldogan, hogy "süt a Nap" :)
Biztos akarunk a bölcsödékbe iPodot?
Egy óvodásnak nyugodtan mondhatjuk, hogy "az a piros rókás az az internet" (vagy nagy kék betűs, felekezeti hovatartozástól függően).
2-3. osztályosoknak, megfelelő körítéssel és szóhasználattal, már beszélhetünk hálózati topológiáról (nem véletlenül használtam egyes számot). Rajzolhatunk nagy pókhálót, sok géppel és óperenciás tengeren túli számítógépekkel. Legtöbbször érdemes tisztázni, hogy "az internet" az nem a piros rókát jelenti, nem lehet "internetet tenni" egy gépre, csak akkor működik, ha valamilyen módon kapcsolatban vagyunk a világgal.
Középiskolában eszi, nem eszi, nesze itt vannak a különféle hálózati topológiák, protokollok, átvivőközegek. Némi magyarázattal egész helyes kis kép kerekedhet belőle.
Mivel még sohasem tanítottam 5. osztályosoknak hálózatokat, és pont itt volt az ideje, sokat meditáltam rajta, hogy
* mit gondolnak, mit gondolhatnak ők a hálózatokról, az internetről?
* mi lenne az az elmélet, az az információ, ami közelebb vinné őket az internet valós világához, és hosszú távon segítené őket a gyakorlati problémák megoldásában is?
Azt már pontosan tudják, hogy az "internetes" számítógépek messze vannak egymástól. Gyakorlatban már sokszor és sokmindenre használták az internetet. Leveleztek, webeztek, cseteltek... Arra jutottam, hogy a protokollok ismerete, megfelelő csomagolással persze, pont alkalmas lenne a fenti cél megvalósításához. Ezek után már csak csomagolni kellett.
Feltéve, hogy a topológiával nagyságrendileg tisztában vannak jó megoldásnak tűnt, ha a modellezéshez a közúthálózatot választom. Az óra első 10-15 percében a közúti fuvarozásról volt szó. Egyik oszlopba összegyűjtöttük, hogy miket, milyen típusú termékeket szoktunk szállítani, mellé pedig odaírtuk a célnak megfelelő szállítóeszközt.
sóder - billenős
ember - busz
beton - mixer
benzin - tartályautó
stb...
(A lista felénél valaki megkérdezte, hogy mi köze ennek az informatikához :))
Kb. táblatörlés után, az óra hátralevő részében, összeírtuk, hogy ki mit szokott csinálni az interneten.
levelezés
játék
csetelés
stb.
majd mellé egy másik oszlopba odaírtuk, hogy hogyan kell ezt megvalósítani, csomagolni, szállítani, vagyis milyen protokollt kell használni hozzá.
Tudom, hogy van ebben a megközelítésben némi csúsztatás, de jól szemlélteti például azt hogy a nagy kupac dolgot több kis kupacban küldjük el, nem feltétlenül konvolyban egymás után közlekednek a csomagok, hanem különböző útakon, különböző sorrendben is megérkezhetnek. Az átviteli sebesség már egy kicsit kényesebb kérdés, de az biztos, hogy van egy elvi maximum mindkettőnél (természetesen a fénysebesség :)).
Következményekről még nem tudok beszámolni. Lehet, hogy majd jönnek ezerrel tiltakozni a szülők, hogy milyen felesleges elmélettel traktálom gyermekeiket. Meglátjuk...
Kedvenc negyedikeseimmel kiszabadultunk az udvarra folyamatábrákat tanulni. Ennek több oka is volt. Egyrészt a jó idő, ami miatt amúgy is lanyha figyelmük még inkább alább hagyott, másrészt azt reméltem, hogy ha végig csinálnak" egy folyamatábrát, akkor az úgy jobb. Tényleg kénytelenek elolvasni, valóban végig fogják csinálni, nem csak azt mondják, hogy: "Igen, megnéztem. Igen, értettem.", hanem TÉNYLEG. Na persze, azért rá kell kérdezni időnként, hogy hányszor futottak körbe az iskolát, hány viccet meséltél, hányat tapsoltál, vagy netalántán hány percet unatkoztál? :)
A tizenkettes csoport létszámhoz készítettem 40 kártyát (amiből párat beszkenneltem ide: http://algernon.hu/~blenessy/suli/udvar/ ).
Az óra elég pörgősre sikeredett. Ki-ki, mentalitása és szociális igénye szerint egyénileg, vagy párosával oldotta meg a feladatokat, célba dobott, mérleghintázott, kosarat dobott, falevelet gyűjtött, madarat keresett.
Ha van rá igény és nagyon ráérek, akkor megcsinálom rendesen digitálisra, nyomtathatóra.
Van rá igény?
A tíz évesekkel még mindig folyamatábrákat rajzolgatunk. Egyrészt azért, mert rájuk fér, másrészt azért, mert a gépteremben 5 használható gép van, a 12 fős csoportra :(
Az alaphelyzet az, hogy semmit nem szeretnek csinálni, "füzetet kinyitni" (eleve elhozni sem nagyon sikerül), "ceruzát elővenni", "írni", továbbá olyan dolgozat megérteni, ami 5 másodpercnél hosszabb koncentrálást igényel.
Elérkezettnek láttam az időt arra, hogy most már ismétlést, ciklust is megvalósítsunk folyamatábráinkban, és úgy ítéltem, hogy 5 másodpercnél több idő lenne "egyszerre" megérteni, apró lépésekre bontottam.
Az első órán 4 folyamatábrát kaptak ( http://algernon.hu/~blenessy/suli/ciklus.jpg ), amiből az első teljesen el volt készítve, semmit nem kellett hozzáírni (ez nagy öröm volt :)), csak végig kellett hallgatniuk a "mesét". A mese szerint a tornatanár a "számláló", aki az ujjain számolja, hogy hányadik felülésnél tartunk, és amint elérjük az ötöt, akkor megállhatunk. A második folyamatábra már egy kicsit hiányosabb volt, hiányzott belőle a "lényeg". Az, hogy mit kell csinálni és az is, hogy hányszor. Ezt a két nem éppen elhanyagolható momentumot kártyákból húzták. A piros karikás hátú kártyán a cselekvések szerepeltek, a kék X-es, pedig a hányszort adta meg. ( http://algernon.hu/~blenessy/suli/kartyak.jpg ) Ekkor már boldogok voltak, hogy a feladatok felével már sikerült végezniük. A harmadik és negyedik folyamatábránál újabb kártyákat húzhattak, ami felpörgette őket és a feladatmegoldás sebességét is, annak ellenére, hogy a negyedik ábrán már csak az üres dobozok szerepeltek.
Hogy mi maradt meg belőle? Fogalmam sincs. Lehet, hogy jövő órán kiderül.
Sok-sok ember végezi számítógép előtt ülve munkáját. Többségük sokat levelez, szövegszerkeszt vagy csetel. Egyszeri 40 óra "kidobott" idővel hosszú távon sok időt nyerhetünk ha megtanulunk gépelni. No persze ezzel azért biztos lehetne kötekedni... Ha lassabban gépelnék, valószínű rövidebb leveleket írnék, na meg nem írnék blogot :)
Viccesnek találom, hogy több száz, néha több ezer órát sem szánnak emberek arra, hogy megtanuljanak egy nyelvet, pontosabban egy olyan papírhoz jussanak, ami igazolja, hogy rendelkeznek ezzel a tudással, ugyanakkor pedig nem szánnak az életükből 40 órát arra, hogy megtanuljanak gépelni. Régóta foglalkoztat már ez a kérdés, ezért "megkérdeztem" pár száz embert.
A vizsgálat módja elég speciális, mondhatni egyedi volt. Meghirdettem egy "Gépelni tanulok!" című speciál kollégiumot és kíváncsian vártam, hogy milyen lesz az érdeklődés, jelentkezik-e valaki, illetve hányan. A terv az volt, hogy ha egyáltalán jelentkezik majd valaki, akkor egy internetről letölthető programmal félév végére szépen megtanul gépelni és ha eléri a 30 szó/percet, akkor kap szép ötös gyakjegyet. Így nem is nagyon izgattam magamat jó ideig.
Januárban azt vettem észre, hogy már az előjelentkezés alatt telítődött a csoport és elkezdtek érkezni a "nemelehetne csoportlétszámot növelni" levelek. Ebből arra következtettem, hogy sokan szeretnének megtanulni gépelni, csak valamiért nem teszik. De ugye MIÉRT nem???
A válaszra nem kellett sokat várnom, legalábbis találtam egy lehetséges választ, ami sok mindent megmagyaráz. Történt mindez azután, hogy napokon keresztül kerestem olyan programot, ami
* gépelés tanuláshoz megfelelő,
* ingyenes
* magyar billentyűkiosztással dolgozik
* és az sem árt, ha a szókészlete is magyar.
((Találtam ugyan egyet, ami akár jó is lehetett volna, ha Linux alatt nem halt volna le minden 6 sornál hosszabb szöveg begépelése végén (valószínű file-ból olvasás végén), Window-os változata pedig elindult volna és nem hiányolt volt több dll-t is. A webes, elindításhoz szükséges tippek úgy néz ki a legutóbbi win frissítés óta már nem működnek.))
A legnagyobb problémát az ingyenesség jelentette. Magyar nyelven nem volt ingyenes szoftver. Két héttel az óra előtt már eléggé magam alatt voltam, nem tudtam, hogy mi lesz ebből?! Szégyen szemre angol nyelvű gépelős programot kell majd használnunk?!
A megoldás az lett, hogy a férjem átbütykölt egyet magyar billentyűzetkiosztásúra pár óra alatt, én meg elkezdtem gyártani hozzá magyar szövegeket. Hogy tegyek valami jót a világért én is feltettem a honlapomra: http://algernon.hu/~blenessy/gepelos/
telepitőstül, instrukcióstól, képecskéstül, szövegestül, mindenestül. Használja egészséggel, aki akarja :)
Ezek után már csak az a dolgom, hogy figyeljem hogy az évek múlásával hánnyal többen fognak tudni gépelni. Ha nem változik az arány, akkor nem az volt a gond, hogy nem volt ingyenes magyar nyelvű program, hanem valahol máshol kell keresni.
Időközben a program átkerült másik szerverre: http://vidga.extra.hu/blenessy/gepelos/
Bár a NAT elég egyértelműen nyilatkozik az elsajátítandó tananyagokról, azt hiszem, hogy sokkal inkább azért járunk iskolába, hogy megtanuljunk kommunikálni, ügyeket intézni, különböző emberekhez alkalmazkodni, érzelmeket felismerni, érzelmekre hatni. Azért, hogy szocializálódjunk, megtanuljunk bánni társainkkal és a társas helyzetekkel, akár kívülállóként, akár érintettként. Nagy szavakkal élve, azért, hogy "felkészüljünk az életre".
A fenti feltételezésből kiindulva elég egyértelműnek tűnik, hogy az iskolában szerzett osztályzatok miért nem tükrözik az iskolán kívüli életben, a nagybetűsben elért sikereket, eredményeket. Vajon mi a nagyobb kihívás, halálra tanulni magunkat és ötös dolgozatot írni, vagy semmit nem tanulni, iq-ból kettes-hármast írni, és utána kidumálni a jobb jegyet?
Az általános iskolai ügyeletes kitűnők általában leérettségiznek, de sok esetben már a felsőoktatási intézménybe való bejutásuk sem garantált, nem beszélve későbbi boldogulásról. Az a gyanúm, hogy ők valami nagyon fontosat nem tanulnak meg az általános iskolában, valami olyat, ami későbbi boldogulásokhoz viszont már elengedhetetlenül szükséges. Hogy mi ez a valami, az már nehezebb kérdés. Jegyért való alkudozás? Ha kidobnak az ablakon menj be a spájzablakon? Hazudozás/füllentés/blöffölés? Szimpátiakeltés?
De ha az a kérdés, hogy mit tegyünk, ha végkép ki akarunk szúrni egy diákkal, akkor az a válasz, hogy adjunk neki ötöst minden tantárgyból :)
Mint azt a cím is mutatja, a nevén még gondolkodom annak az eszköznek, amit arra találtam ki, hogy az ötödikesek közelebb kerüljenek a kettes számrendszerhez.
Hogy pontosan, miről is van szó, illetve, hogy hogyan kell elkészíteni, arról itt van egy fényképsorozat, szépen sorban: http://algernon.hu/~blenessy/suli/tojasbit/
Tudom, hogy amikor a kettes számrendszer informatika órán történő tanításáról beszélünk, akkor mindeninek rémálmai vannak. Minek? Semmi értelme. Már rég nem kell tudni kettes számrendszerbe átváltani ahhoz, hogy kommunikálni tudjunk a számítógéppel. Ezzel én is tisztában vagyok. Viszont azt fontosnak érzem, hogy a 10 éves korosztály számára is érthető magyarázattal tudjak szolgálni arra a kérdésre, hogy miért használ a számítógép kettes számrendszert.
A tojásos doboz (trancsírozatlan, eredeti formában történő) felhasználásának ötlete sajnos nem az enyém, hanem loptam. Nagyothalló kisiskolások tanításánál használják előszeretettel a tízes átlépéses összeadás gyakoroltatására. Ott az a doboz funkciója, hogy jól elkülöníti a már összegyűlt 10 tojást.
Jelen esetben egy "tojáshely" jelent egy bitet. Némi átdarabolással és szigetelőszalaggal el tudjuk érni, hogy legyen egy komplett bájtunk. Az első bájt elkészítése 7-8 perc is lehet, a továbbiak már 4-5 perces átlagidővel készülnek.
Az órai feladat az volt, hogy rakjanak 3 valamit (lehet radír, tollkupak, kavics, tic-tac, kréta, papírgalacsin) a bájtgúnárba, utána váltsák át 2-es számrendszerből 10-esbe. Az átváltást előtte a táblánál megbeszéltük, nem volt vele gond, de igazából nem ez volt az óra fő mondanivalója, hanem az, hogy milyen egyszerű eldönteni, hogy egy bit milyen értékű. Nem kell számolgatni, hogy hány darab micsoda van benne, csak azt kell megnézni, hogy egyáltalán van-e benne valami. „Ha van benne valami, akkor 1-es, különben 0.”
Ezen kívül persze még arra is jó, hogy kézzelfoghatóbbá tegye a kettes számrendszert, a biteket, bájtokat. Szemléletesebb módon tudják gyakorolni a kettes-tízes átváltást. A folyamat cselekvéshez kapcsolódjon, vizuálisan jobban felidézhető legyen, blablabla...
Szóval ezért szeretem a bájtgúnárokat :)
Megj: Azt vettem észre, hogy ha (diákok száma)/2 darabot készítünk, vagyis padonként egyet, akkor jobban vigyáznak rá.
Egy olyan iskolában tanítok, ahol a diákok igencsak hosszú pórázra vannak eresztve. Ha pontosabban vesszük, inkább póráz nélkülieknek kéne őket titulálni. Engem nagyon meglepett, hogy egy alsó tagozatos több mint negyed órát késik a 40 perces óráról, hogy október végén még több gyereknek nincs füzete, hogy házi feladatot átlagosan az osztály 20%-a ír összesen.
Az első óra végére úgy gondoltam, hogy ezeknek a diákoknak arra van szükségük (mint azt "az informatikatanítás célja" bejegyzésemnél írtam is), hogy rendszert vigyek az életükbe, határokat húzzak, "van amit szabad, van amit nem", "van ami igaz, van ami hamis". Ha becsöngettek akkor óra van, ha nem, akkor szünet. Átmeneti állapot nincs. Fontosnak éreztem, hogy a "ha holnap informatika óra lesz, viszek magammal informatika füzetet" következtetés is megszilárduljon, vagyis elkezdtünk megismerkedni a folyamatábrákkal :)
Heti egy órában most már 3 hónapja irogatjuk a folyamatábrákat. Lassan, de alakul a dolog. A legnagyobb gondot az jelenti, hogy egy kicsit lusták. Gondolkodni még csak-csak, na de írni, azt végkép nem szeretnek.
Készítettem, fénymásoltam előre megrajzolt, üres folyamatábrát, amit csak ki kellett tölteniük, kérdésekkel, utasításokkal. Elvileg jó ötlet volt, de nem volt az igazi. Többen elkeveredtek az üres dobozok között és jó esetben nem ártott nekik. Ezt az irányt még nem adtam fel teljesen, de az biztos, hogy nagyon sok előkészítést igényel az üres ábrakészítésen kívül is, mivel mindenféle módot útat végig kell gondolni előre, és biztos olyan megoldást fognak javasolni, amire az elkészített sablon nem alkalmas.
Most új ötletem van. Holnap akartam kipróbálni, de a Mikulás pont az informatika órán osztja a csokit nekik, és elmarad az óra. Így tapasztalatokról még nem tudok most beszámolni, de arra gondoltam, hogy ha rossz az ötlet, aakkor legalább a t. blogolvasók előre megmenthetnek a kudartól :)
Találtam az interneten egy folyamatábrát Petőfi, Arany Lacinak című verséről (köszönet a készítőnek!). Majd egy kicsit módosítottam, töröltem belőle az elágazások I és H betűit: http://algernon.hu/~blenessy/suli/arany_lacinak_ures.jpg Feladatuk majd annyi lesz, hogy írják oda a betűket.
Mit gondoltok?
Ötödéves tanárszakos hallgatókkal beszélgettünk arról, hogy mi is az oktatásuk, tanári pályájuk célja. Az rendben van, hogy a NAT minden tantárgy kapcsán meghatározza az elérendő célokat, de hát mégis azér nyílván mindenkinek van egyéni álma is, nem?
Volt gondolatébresztő, idióta szélsőséges példákkal, prédikációval, hogy a tantervek nagy szabadságot adnak, és a tankönyvek irányadó jellegűek, meg elmélkedtünk is egy sort, azután mindenki megfogalmazta a saját tantárgyfüggő, vagy tantárgyfüggetlen célját, ki-ki, amit akart. Nagyon szép színes kép lett a vége. Igen fantáziadús, ugyanakkor teljesen logikus célokat fogalmazott meg mindenki. A hallgatók feldobva, lelkesen mentek haza az óráról. Jó érzés volt.
Hazafelé menet végiggondoltam, hogy az elmúlt évek alatt nekem milyen célom volt az informatika órán, illetve tanórán kívül.
Kezdetben az volt a célom, hogy "a diákok ne féljenek a számítógéptől", majd egy másik iskolába kerülve, úgy éreztem, hogy a "szocializálódást, csoportban dolgozást, egymással való kommunikálást" kéne elsajátítaniuk. Most egy (túl)szabad iskolában tanítok, és azt gondolom, azzal segítek legtöbbet a diákokon hosszú távon, ha "szabályokat és rendszert viszek az életükbe".
Igen, azt hiszem tényleg nem célszerű környezetfüggetlenül (iskola) meghatározni a célokat. Mentségemre legyen mondva, hogy léteznek vezetés tanulásához szimulátorok is, steril környezetek, amin meg lehet tanulni vezetni :)
Szóval, ha informatikát, vagy bármit tanítasz, lenne egy kérdésem:
"Mi a célod?"
Az első osztályos gyerek aktív, fűti a tudásvágy, kíváncsi, büszke rá, hogy iskolás. Óra végén nem akar kimenni a teremből, ha kész a feladattal, típustól függően, rögtön másikat kér, vagy kitalál magának egy új megoldandó problémát.
Eltelik két-három év és minden megváltozik. Amint megérzik a feladatszagot, vinnyogva menekülnek. Miért? Azután persze szépen lassan beleszoknak a rendszerbe, beletörődnek a sorsukba. Tekintetük elopálosodik. Érdeklődésük, életkedvük csak a kicsengetéssel tér vissza.
Nem értem miért?
Lehet, hogy azért nem motiváltak, mert már elérték azt a tudás- és információbirtoklási szintet, amivel már jól elboldogulnak? (olvasás, összeadás-kivonás)
Lehet, hogy csak egyszerűen nagyobb sebességgel "kellene" érdeklődniük a tantervek szerint, mint amit egy átlag gyerek szellemi, lelki fejlődése megkíván?
Lehet, hogy megunták az "iskolát"? Rájöttek, hogy sohasem lesz vége, és kilátástalannak tűnik? (Akkor nevezzük át, rakjuk másik épületbe :))
Az a gyanúm, hogy akkor romlik el a helyzet, amint a diákok számára világosan kiderül, hogy a tanárnak fontosabb ez az egész, mint a nekik. (De persze meggyőzhető vagyok az ellenkezőjéről is :)) Ami biztos, hogy a tanár minél inkább küzd, és görcsöl, annál inkább kilátástalan és szánalmas lesz a helyzete.
Mindig van valami "csodaszer", ami "megmenti" az oktatást. Tehermentesíti a tanárt, jobb hatékonysággal tanít, színesebb, szagosabb, jobban motivál, stb. Persze a bizonyítás nehezebb ügy. Pláne, hogy pl. kizárólag írásvetítő-fólia sorozatokkal tanítani nehéz :)
Hogy mikor, mit tartunk "megmentőnek", az korszakfüggő. Volt, hogy az iskolatévé, volt, hogy a mágnes tábla, közelmúltban az aktívtábla töltötte be ezt a szerepet. Általában országos szintű eszköz osztogatás övezte az oktatásba való beillesztés kampányát.
Úgy gondoltam, hogy itt az ideje az új "csodaszernek". Így elkezdek kampányolni a posztit mellett.
A klasszikus iskolai tábla, vagy csomagolópapír, gyakorlatilag a mágnes tábla funkcióját tudja betölteni. Nagy előnye, hogy nem kell hozzá mágnes tábla, és a felrakandó képek, szövegek hátára sem kell mágnest ragasztani, ill. mágnest szerezni (ami mindig elgurul, és elveszik :)).
Még nem használtam ugyan túl gyakran posztitet, de eddig bevált. Informatika órán 4. osztályosokkal készítettünk olyan folyamatábrát, ami "kitalálja, hogy melyik számra gondoltunk (1-8-ig lehet gondolni). Elég szemléletes volt, hogy pakoltuk a 8 posztitet a különböző nyilakra. Persze rá is lehet írni krétával a táblára, de talán így egy kicsit jobban elkülönül a "program kód" és az "adat" rész.
A rendezés még messze van, de majd azt is megpróbálom posztitezni :)
Amíg posztitből nem lesz országos osztogatás, javaslom kipróbálásra :) Nem vészes költség, és van olyan is, amit kékcsíkosék árulnak :) Konkrétan 76 Ft (volt szeptemberben) és elég sokáig elég.
ps: ha krétás táblán használjuk, és nincs rendesen lemosva, csak száraz szivaccsal törölgetve, akkor nem biztos, hogy kihúzza az óra végéig.
Ennek a bejegyzésnek az informatikatanításhoz kevesebb a köze. Viszont van köze mind az informatikához, mind a tanításhoz :)
Hála az új informatikai eszközöknek a távoktatás ismét virágkorát éli (vagy élné?).
A távoktatás mellett szól rengeteg racionális indok. Gazdaságos, szabadon ütemezhető a tanulás, stb. nem, nem fogom mindet felsorolni (írtunk róla bővebben: http://www.szote.u-szeged.hu/mmkonf/cikk/17.pdf), minden esetre az érvek között szokott szerepelni az is, hogy milyen jó, hogy a tanuló a tiszta forráshoz jut hozzá, nem torzul a tanár átadásának, lelkiállapotának következtében.
Tegnap megtudtam, hogy a versmondásnak is volt egy ilyen "steril" irányzata. (November 4. 20h Mesterkurzus, avagy másképp is lehet) A cél a költő eredeti szándékának, gondolatainak minél pontosabb átadása volt. A versmondónak, a színésznek, a saját érzelmeitől, tapasztalataitól függetlenül kellett volna elmondania a költeményt.
Sokan megpróbálták, de az irányzat nem működött. Gyakorlatilag megbukott. Ha nem így lenne, nem mondaná el senki sem még egyszer ugyanazt azt a verset, amit már elmondtak, CD-re, magnóra, akármire rögzítettek. Ugyanúgy nem tenné meg senki, ahogy mi is "hiszünk" a négyjegyű függvénytáblázatnak és nem számoljuk újra az eredményeket, mert azok már "megvannak".
Lehet, hogy a távoktatás is jól működik bizonyos embernél és az is lehet, hogy olyan emberek is vannak, akik minden verset maximum egyszer olvasnak el vagy(=xor) hallgatnak meg, de gyanús, hogy nem mindenki ilyen :)
Azt hiszem, hasonlítok Catora. Na, annyira nem, hogy Carthago lerombolását tervezzem, de annyira igen, hogy nekem is van egy "rögeszmém". Egészen konkrétan az, hogy mindenkinek jó, ha tanul programozni.
Alapvetően ezzel nincs is baj, mert elvileg (fontos, hogy tényleg csak elvileg) minden középiskolás diák, aki tanul informatikát, az tanul algoritmizálást és programírást is. A NAT-ban, a tantervekben benne van, blablabla... (akit jobba érdekelnek a sirámok annak ajánlom dolgozatomat: http://algernon.hu/~blenessy/phd/tezisfuzet/). Az elmélettel szemben a valóság viszont az, hogy a diákok több, mint fele nem lát egyetlen programkódot sem, és nem készít algoritmust sem érettségi előtt.
Többen hangoztatták, hogy nem beszélnék így, ha nem elit iskolában, okos, jól nevelt, stressz- és monotínitástűrő diákoknak tanítanék programozást. Ugyan már, gondoltam magamban, nyílván mindenkinek lehet tanítani, csak van akinek könnyebb, van akinek nehezebb...
Ennyi bevezető után elég nyilvánvaló, hogy miért éreztem nagy kihívást abban, mikor másik iskolába (ráadásul nem is középiskola, hanem általános iskola) kerültem.
Kilencéves diákok, első informatika óra, algoritmuskészítés. Mi is az az algoritmus? "Utasítások sorozata" "Mi az az utasítás?" "Olyan parancsféleség" "Amikor megmondják, hogy mit kell csinálni?" "Olyan, mint a bevásárló lista, hogy mit kell venni?" "Vagy amikor egyedül vagyunk otthon és leírják, hogy mit kell csinálni"
Huuuuuuu, hát ez mondjuk ok, alakul a dolog. Lépjünk tovább.
"Készítsünk algoritmust egy reggelünkről." Totál csend, ami amúgy nem jellemző, értetlen tekintetek. "Írjuk le, hogy mit csinálunk reggel. Szépen sorban." Semmi reakció. Látom rajtuk, hogy most már biztosak benne, hogy totál lökött vagyok. Rosszabb már nem nagyon lehet :) "Tudod, hogy éjszaka az UFO-k el fogják rabolni a memóriádat. Fontos, hogy másnap reggel beérj a suliba, ezért este elalvás előtt írsz egy listát, hogy mit kell tenned. Készítsük el a listát!" Amikor valaki megkérdezte, hogy "és bent az iskolában már fogok tudni segítséget kérni?" akkor tudtam, hogy megértették.
Meglepő volt: senki nem kérdezte meg, hogy mi az az UFO, sem azt, hogy mi az a memória, pedig az a gyanúm, hogy a 3. osztályos környezetismeret órának egyik fogalom sem anyaga.
Ezek után már csak azon drukkoltam, hogy ne álmondjon senki rosszat :)
Szeretek kísérletezni, így azt hiszem, hogy sokan vannak, akik szintén szeretnek. Lehet, hogy ez nem igaz. Lehet, hogy ezért (is) szeretek tanítani. Tavaly az volt a "szórakozásom", hogy párhuzamos osztályokat tanítottam, de mindig egy picit máshogy. Nem nagy változtatások voltak ezek, vagy órákat, vagy feladatokat cseréltem fel, esetleg témaköröket egymással, vagy másikkal. És persze próbáltam mindent nagyon megfigyelni. Legyen az reakció, lelkesedés, vagy a hiányzás és a dolgozat eredménye. Évek alatt finomodtak, alakultak a módszerek, és lett belőle "valami".
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy általában olyan dolgokat próbáltam ki, amelyeket TÉNYLEG nem tudtam, hogy hogyan jók. Erős a gyanúm, hogy nem próbáltam ki olyan dolgot, amiben nem hittem.
Egyrészt azért, mert valószínű akkor TÉNYLEG be fogom tudni bizonyítani, hogy az a jó, amit kezdetben is annak hittem. Mondjuk lehet, hogy az egyik órán egy kicsit lelkesebb, segítőkészebb leszek, többet mosolygok :)
Másrészt ott a kötelességtudat. Ha "tudom", hogy az egyik, vagy másik módszer jobb a másiknál, akkor azt kell használni.
Harmadrészt azért, mert elég nehéz év végén megmagyarázni egy szülőnek, hogy a gyerek azért nem tud szöveget szerkeszteni, programozni, és fájltkezelni, mert a "kontroll csoportba" járt, és ezért ő egy éven keresztül dúmozott :)
Tisztában vagyok vele, hogy fontos kipróbálni és összehasonlítani különböző oktatási módszereket, de a kontrollcsoportos iskolakísérleteket mindig kétkedéssel fogadom. Vagy nagyon nagy minta kell, vagy nagyon sok óra, vagy nagyon sok tanár, de leginkább mindegyik. Nem beszélve arról, hogy a kísérletben résztvevő tanároknak még sejteni sem szabadNA, hogy a 2 csoport közül melyik a kísérleti és melyik a kontroll.
A gyógyszerkísérleteknél egy kicsit egyszerűbb a helyzet. A "beteggel" való személyes kontaktus csak annyi (vagy még annyi sem), amíg megkapja a bogyót (legyen az tesztelni való, vagy placebo). A tanítási környezet ennél sokkal érzelemgazdagabb, a folyamat során több a személyes kapcsolat.
Kérdés: hogyan tudom - nem kontrollcsoportos módszerekkel - bebizonyítani, hogy a kontrollcsoportos vizsgálat alkalmatlan a különbségek kimutatására?
Kérem segítsetek!
Nagyon szerencsés vagyok. Tavaly az ország egyik legcsilli-villibb naaagy sulijában tanítottam, idén pedig egy nagyon kicsiben, ha nem a legkisebben. Ennek megfelelően a körülmények is mások, egy "kicsit".
Ami első látásra a legszembetűnőbb, hogy nincs az informatika teremben tábla. Illetve van, de nem annyira klasszikus tábla, inkább faliújságnak mondanám: sárgára mázolt farost lemez. "Felesleges" tábla, sem fehér-filctollas, sem fekete-zöld-krétás nincs az iskolában, és egy ideig még nem is lesz. Maradt tehát a bluetack-papír-filctoll megoldás.
Megvettem a kellékeket az ápiszban, majd kiszámoltam, hogy kb. mennyi időre lesz ez elég - klasszikus táblahasználattal. Irreális mennyiség! Ki van zárva, hogy ennek így kell lennie. Ennyi fontos, hasznos dolog történik egy órán? Kizárt dolog!
A tanterem bár nagy, de a táblától való távolság kicsi. Úgy döntöttem, hogy egy csomagolópapír elég kell legyen. Ennek megfelelően a villamosozás hátralevő részét azzal töltöttem, hogy kitaláljam minek kell, minek szabad felkerülnie A csomagolópapírra. Nagyon élveztem. Nem csak azért mert sikerült megoldanom egy általam kitalált "problémát", hanem azért is, mert elég alaposan átgondolt órákat voltam "kénytelen" tartani.
A csomagolópapíros óra jó. Később is elő lehet venni, biztos nem "törli" le senki hamarabb véletlenül. Ja igen, költséges. 12,5 Ft egy óra.
Hm? Mi a véleményed? Kipróbálnád? És miért nem? :)
Ha az ördög nem a részletekben lakozna, akkor a "lakberendezés" véget is érne ott, hogy az építészt eldöntötte, hogy hol a háló, hol a spájz és a nappali. Egy tervrajzra ritkán mondja az ember, hogy "jaj, de szép", ellentétben a szép színes lakberendező újsággal, amiben a színek, a formák és a hangulatok is hatással vannak ránk. Egy üres tervrajzzal a kezünkben el kell határoznunk, hogy milyen vezérelvek alapján, milyen stílusban és hogyan valósítjuk meg álmaink lakását. A főbb irányvonalak mellett a legnagyobb jelentősége a részleteknek van. Például megismétlődik-e még egyszer valahol ugyanaz a szín vagy sem? Az ördög a pici apró részletekben lakozik.
Amikor elkezdünk tanítani - formálisan nézve - csak egy üres tanmenet van a kezünkben. Ezen az oldalon - előzetes tervek szerint - olyan informatikatanítással kapcsolatos részletek, ötletek, tippek-trükkök fognak megjelenni, amik segítik elképzelni, berendezni, "lakásunkat". Megismerni, kideríteni azt, hogy mit szeretnénk elérni, mit szeretnének diákjaink. Mi az, ami tetszik és célunk, mikor érezzük jól magunkat egy osztályban egy közösségben. Biztos lesz majd szó különböző módszerekről is, amiket tetszés szerint ki lehet próbálni, lehet módosítani kísérletezni velük. Alapvetően nem drasztikus, és költséges módszerekről, pl. "cseréljük fel a fürdőt és a hálót" inkább az ördögöt fogjuk keresni a részletekben :) Röviden megfogalmazva: ez az oldal egy "színes-szagos lakberendező újság" tanároknak.
Első kísérlet: mossuk le - akár otthon, akár az iskolában - a konnektorokat és kapcsolókat (természetesen csak enyhén nedves ronggyal, ügyelve a ....).
